14. rész - Most mi tévő legyek?

- Azt mondtam, hogy menj el kérlek. - mondta még higgadtan.

- Luke. Szeretnék..

- AZT ISTEN ÁLDJON MEG! HÚZZÁL MÁR EL INNEN! - kiabálta ökölbe szorított kezekkel.

Most meg mi ütött belé? Oda mentem hozzá és próbáltam puszit adni neki, de ő csak ellökött. Mit vártam? Azt, hogy egy ilyen kedves és aranyos srác szeretni fog engem? A hét vicce ...

- Ha mégis szükséged lenne rám, akkor tudod, hogy hol találsz... - nyögtem ki elszorult torokkal.

- Nem foglak... - motyogta és én ezzel a mondatával befejezve eddigi beszélgetésünket elmentem.

Összeszorult gyomorral és torokkal bekönnyezett szemekkel mentem a valódi lakhelyemre. Az utcára. Olyan volt Luke mintha nem is ő lett volna. Főleg ezek után a levél dolog miatt..

*Luke szemszöge*

Csak ott álltam most már egyedül és nem tudtam mi tévő legyek. Szerettem volna kiskoromban katona lenni, de most bejött Annabell a képbe, aki keresztülhúzta az összes számításaimat a jövőmről. Apu meg tényleg nem dönthet arról, hogy jelentkezzek arra az egyetemre. De végül is ez a katonáskodás mégis csak az egyik álmom a sok közül.

- Most mi tévő legyek? - mondtam ki hangosan az égre nézve és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Ha elmegyek, az egyetemre talán örökre elveszítem Annabellát. Viszont ha nem megyek el, akkor az álmom többet már nem érne semmit, de azért Bellával lehetnék.

Eléggé sokáig tűnődhettem a dolgon, mert mire észbe kaptam éjszaka volt egyben rájöttem mit csináljak.

Haza battyogtam és kimerülve dőltem be a frissen kimosott ágynemű közé az ágyon.

Szobámat teljesen belepte a sötétség és a magammal való magány. Ha nem üldöztem volna el Bellát, akkor itt lehetne velem, de miért csak magamra gondolok állandóan? Fejemet a párnába fúrva elkezdtem keservesen sírni. Tudtam, vagyis inkább szerintem a döntésemet tökéletesen meghoztam és ezen már nem akarok, de nem is tudnék változtatni. Szemeim olyanok voltak, mint ha egy tonna súly húzta volna le őket és álomba merültem.

Másnap reggel hajnali 5-kor felkeltem és összepakoltam a cuccaimat, amikre szükségem lehet.

- Luke.. Csak hogy tudd, én szörnyen büszke vagyok rád, hogy képes vagy ilyen áldozatot hozni. Mármint értem ezt Annabellára. - csak bólintottam majd tovább pakoltam.

Mikor mindent bepakoltam lementem a bőröndökkel a földszintre. De amikor megláttam ki van a nappaliban kezem azonnal elengedte a bőröndöket és felé vettem lépteimet.

- Mi.. Mit keresel itt? Azt hittem, hogy ami történt azok után látni se akarsz. - habogtam a meglepődöttségtől.

- Szó mi szó tényleg nagyon megbántottál, de apud hívott, hogy.. - vett egy hatalmas lélegzetet nyelt egy nagyot - mégis csak elmész katonának.. - Annabella hangjában lehetett hallani, hogy komor és csalódott, emiatt de meg kell neki értenie a dolgokat. Erre készülök kicsi korom óta.

- Igen. De el kell fogadnod, kérlek. - néztem rá.

- Tudod Luke.. - vetett rám egy pillantást. - Jól döntesz, hogy elmész. Csak annyit kérek tőled, hogy vigyázz magadra. - szeme megtelt könnyekkel, de mire bármit is ki tudtam volna nyögni elfutott. Lábaim földbe gyökereztek pedig tudtam, hogy ilyenkor utána kéne mennem, de mégsem tettem.

- Mire vársz te barom? - lökött meg Ben de meg se szólaltam.

Fogalmam sincs, hogy mi vezérelt, de fogtam magam és szó nélkül a bőröndöket fogva beültem a kocsiba és elhajtottam. Rátapostam a gázra és amennyire csak lehetett elhajtottam a városból. Könnyeim utat törve maguknak vezettem. Inkább félre álltam az autópályán és a kormánynak dőlve keservesen sírni kezdtem. Mindent elrontottam. De mindent. Amit jó döntésnek ítéltem borzalmassá vált és még csak visszafordítani se tudom. Zenét bekapcsolva indultam újra utamnak.

Több órás út után elértem a célt. Mindenhol terepszín virított és hősi szobrok pár igazi hős katonáról. Nagyot nyelve léptem be az egyetem ajtaján, de amint beléptem teljesen elkapott a szorongás.

Én NEM akarok itt lenni.. Én NEM akarok katona lenni. Megfordulva rohantam vissza a kocsiba...

Zilálva ébredtem fel a padról. Annabella sehol sem volt egyből felpattantam és utána futottam.

" Ha mégis szükséged lenne rám, akkor tudod, hogy hol találsz "

Ez az egy mondat kavargott egész futás közben a fejemben. Nem akarom őt elveszíteni, ha lehet olyat mondani, akkor egyszerűen halott lennék nélküle. Futottam amennyire csak bírtam és meg sem álltam. Már éppen kanyarodok be az egyik sarkon, amikor valakibe beleütköztem. 

- Luke? - néz rám gyönyörű szép barna szemeivel.

- Ne haragudj, kérlek szépen - ziláltam a futástól és alig kaptam levegőt. 

- Nem haragszom csak fájt, ahogy beszéltél velem. Elhiszem, hogy szarul esett neked, amit apud tett veled, de azért én csak megvigasztalni szerettelek volna. - lenézett kezére, amit én időközben megfogtam. Szemeibe néztem, amikor is két részeg alkoholista jött oda hozzánk és az üveget tartotta felénk.

- Jó kis maca igaz? - csuklott a szakállas.

- A barátnőmről beszélsz! - emeltem fel hangomat jobban a kelleténél. 

- Kérsz piát? - firtatta eközben a másik. Bellára néztem, aki megijedve bújt a hátam mögé.

- Na, gyere, cica te is kóstold meg a haveroddal. cicc cic... gyere - vigyorgott undorítóan. Kivertem neki a kezéből az üveget.

*Annabell szemszöge*

Luke kiverte az egyik hapsi kezéből az üveget, de akkor a másik fejbe verte az üvegével. Luke a földre rogyott. Egyből elfutottak én pedig lesokkolva néztem Lukera. Szememet újra ellepte a könny és leguggoltam mellé.

- Luke... Kérlek .. - fejéből elkezdett a vér folyni és halálsápadttá váltam. Utáltam a vér látványát.

- SEGÍTSÉG! - kiabáltam zokogva. 

- Mit csináltál VELE TE RINGYÓ?.....

Sziasztok :)

Itt a tizennegyedik rész. Remélem tetszett és tovább fogjátok olvasni Luke és Annabella történetet.

Ha tetszett nyomjatok egy tetsziket és kommenteljetek. Nyugodtan írhattok építő kritikákat (CSAK ÉS KIZÁRÓLAG ÉPÍTŐ KRITIKÁT), hogy tudjam min kell és min nem kell változtatnom.

Szép napot :)

UI: 9751 A MEGTEKINTÉSEK SZÁMA ÉS 68 FELIRATKOZÓM VAN! NAGYON DE NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM! ♥

MEGNYÍLT A MTWCS CSOPORT A FACEBOOK-ON! KATTINTS IDE!