04. rész - Te kis cafka

- Luke Robert Hemmings ugye? Te követtél a kereszteződéstől ugye? - kérdezte szipogva.

- Igen én vagyok az - mosolyodtam el halványan. Szóval nem felejtette el a nevemet ennek igazán örültem. - Gyere anyuék szeretnék megköszönni amit Emilyért tettél. - nyújtottam barátságosan a kezemet de ő még jobban összekuporodott.

- Nem megyek ne haragudj nincs hozzá kedvem és életerőm se, hogy annyit halljak másoktól, hogy Köszönöm. - megértettem amit mondott de akkor sem hagyhatom itt.

- Kérlek szépen ne csináld 10 perc az egész nem több. Ennyit kérek tőled nem többet és akkor utána soha az életben nem foglak keresni. Megígérem a szavamat adom.

- Én csak annyit kérek, hogy láthassam majd néha napján a picit. Hiszen egy darabig én vigyáztam és én "neveltem".

- Ha csak ezt szeretnéd én szavamat adom hogy minden héten meglátogathasd a kicsit. De akkor most velem kell jönnöd. - nyújtottam újra a kezemet most is barátságosan. Lassan felém emelte kezét majd kissé remegve kezembe tette kezét és segítettem felállni neki.

- Bírsz még járni? - kérdeztem óvatosan hátha megbántom a kérdésemmel.

- Valamennyire de köszönöm nem kell a segítség a járásban - kapta ki kezét kezemből. - Merre kell menni?

- Csak gyere utánam. - mentem előre biztos lépésekkel. Azért néha hátra pillantottam hogy biztos követ-e. Mikor visszaértem az autóhoz anya sehol sem volt.

- Most te komolyan itt parkoltál le? - nézett rám a lány. Basszus még a nevét sem tudom.

- Hirtelen igen de anya is velem volt. De inkább gyere és szállj be. - ültem be a volán mögé majd ő is beült bizonytalan léptekkel. Feltekertem a fűtést hiszen csurom vizesek voltunk.

- És hogy hívnak?

- Annabell Roon. - kötötte be magát és előre meredt a szélvédőn.

*Annabell szemszöge*

Csak bámultam ki az ablakon ahogy kopogtak az esőcseppek az aszfaltra. Luke beparkolt egy ház bejárójára elővett nekem egy ernyőt, hogy azért ne betegedjek még jobban. Igazából semmi kedvem nem volt eljönni csak azért jöttem el, hogy láthassam Emilyt azt a cuki és ellenállhatatlan cuki pofit és azokat a szeretet teljes kék szemeket. Beérve a lábamról levettem a mocskos és szétszakadt cipőt majd követtem Luke-ot.

Hatalmas egy ház meg kell, hogy mondjam mármint, hogy számomra az. A nappali falai bézs színben pompáznak és hozzá a barna szekrények tökéletesen passzolnak meg persze a benne lakók is. Egy nem fiatal házaspár ült a kanapén és a feleség kezében ott volt Emily. Szemem könnybe lábadt ahogy őket néztem. Szerencséseknek mondhatják magukat, hogy ilyen tökéletes családjuk van.

- Szervusz. Én Andrew Hemmings vagyok ő pedig a feleségem Liz Hemmings. Ők pedig a gyermekeink. Ben, Jack és Luke és a legkisebb csöppségünk Emily - mutatta be őket. - Csak neked köszönhetjük, hogy most itt van velünk és hogy ápoltad. Köszönjük szépen a segítségedet. - fejezte Luke apukája.

- Igen köszönjük - folytatta felesége de olyan ellenszenvesen amennyire csak tudta. - Most pedig mondd a neved, hogy kiállítsuk a neked a csekket aztán mehetsz vissza a porfészkedbe.

Nem mondtam semmit inkább elfogadtam, hogy ilyeneket mondd rám hiszen mások is ezekkel a szavakkal "dobálnak meg" illetnek meg.

- Annabell Roon anya! És ne merj vele így beszélni - emelte fel a hangját Luke.

- Kisfiam ne te mondd meg kérlek, hogy hogyan beszéljek egy olyan emberrel aki hónapokig titkolta, hogy nála van a gyerek és nem hozta el nekünk ráadásul még hajléktalan is ne várj tőlem többet mint amit most felajánlottam neki. Nem láthatja Emilyt elégedjen meg a pénzével amit kap. Mellesleg nem kis összeg. - tekintete cikázott köztem és Luke között.

- Hogy lehetsz ilyen undorító? Még te vagy felháborodva, hogy nem adta oda? Örülj neki, hogy itt van. Te voltál olyan szerencsétlen és ostoba, hogy elhagyd a SAJÁT gyereked. Kitudja talán minket is elveszítettél és úgy találtak meg minket. Nem lehetsz ennyire gerinctelen, hogy nem engeded meg, hogy láthassa Emilyt. - itt Luke már üvöltött szó szerint.

Már kezdtem egy kicsikét sőt nagyon is kényelmetlenül érezni magamat, hogy rólam beszélnek úgy, hogy én közben végig itt vagyok. Nem szeretem ha az emberek veszekednek és én is ott vagyok.

- Nekem nem kell a pénze. Ha eddig megvoltam annyi pénz nélkül most is megleszek. Lehordhat engem mindennek aminek csak akar kidobhat a házából hiszen ez a maguké azt engednek be ide akiket csak akarnak. De én a pénz helyett csak egy valamit kérek önöktől ami nekem mindennél fontosabb - néztem Andrew-ra az apukára.

- Mi lenne az? - kicsit bátorító mosolyt küldött felém, hogy ne féljek és hogy minden rendben lesz.

- Amit az előbb a felesége megtiltott nekem, hogy láthassam Emilyt.

- Nem! - vágta rá egyből a nő.

- De semmi mást nem kérek önöktől csak azt, hogy néha napján láthassam őt. Könyörgöm. - soha senkinek nem könyörögtem.

- Takarodj innen! - üvöltötte Luke anyukája. Ekkor olyan történt amire én se számítottam. Liz felém jött féktelen haraggal szemében de Luke elém állt megfogta a kezemet és ő kapta a hatalmas pofont.

 

- Na most gyűlöltelek meg! - mondta Luke de még mindig fogta kezemet közben én még mindig le voltam sokkolva attól, hogy pofont adott az édesanyja a fiának. - Megakartad ütni de nem sikerült. Undorító vagy.

- Liz tényleg álljál le!! - szólt rá férje. - Ne verekedjél és főleg ne őket bántsd, Luke kereste egész végig te meg csak ültél és néztél ki a fejedből, és még te vagy felháborodva azon, hogy nem hozta el. Gratulálok.

- Te kis cafka hajléktalan! Te tetted tönkre a családunkat. - keze újra ütésre lendült és.....

Sziasztok :)

Itt a negyedik rész. Remélem tetszett és tovább fogjátok olvasni Luke és Annabella történetet.

Ha tetszett nyomjatok egy tetsziket és kommenteljetek. Nyugodtan írhattok építő kritikákat (CSAK ÉS KIZÁRÓLAG ÉPÍTŐ KRITIKÁT), hogy tudjam min kell és min nem kell változtatnom.

Szép napot :)