2014. június 17., kedd

02. rész - Add Ide!

- CALUM, MICHAEL, ASHTON!! - kiabáltam zilálva. Nehogy most meg elmentek. Istenem.
- Azt hitted elmegyünk? - vágott finoman tarkón az ütőjével Ashton. - Jó újra látni. - ölelt át.
- Add vissza a haverunkat Ash! - majd Michael megfogott a vállamnál és nevetve megrázott.
- Én inkább nem bántalak ha nem baj. - mosolygott rám Calum vagányul.
- Hogy vagytok? - kérdeztem, miközben a falakat vizslattam és körbe körbe forogtam, hogy magamba fogadjam újra az emlékeket és a képeket. Habár kezdtem egy kicsikét szédülni nem érdekelt mert tovább pörögtem addig a pontig amíg el nem estem és az ideiglenes kanapéra nem zuhantam.
- Van valami hír a húgodról? - kérdezte óvatosan Ash. Nem szóltam csak ingattam a fejemet, hogy nem. Ekkor megcsörrent a telefonom. Remegő kezekkel néztem "Ismeretlen". Nyeltem egy nagyot és elhúztam a zöld jelet.
- Tessék? Itt Luke Robert Hemmings beszél. Miben segíthetek? - kérdeztem nyögve nyelve. Nagyon izgultam egyben féltem is, hogy ki lehet az.
- Jó napot kívánok. Henrik John beszél. Behoztak hozzánk egy babát és ha jól tudjuk magának tűnt el a babája. A szüleinek már szóltunk már ide tartanak.
- A húgom. - mondtam hevesen verő szívvel. Magamra kaptam a kabátot nehezen közben a többiek is öltözködni kezdtek miszerint elkísérnek mert elég labilis állapotban vagyok. - Azonnal indulok. De hova is kell mennem?
- A rendőrségre - mondta utoljára a hang és letette.
Kirontottam a garázsból úgy hogy majdnem leszakítottam. Rohantam ahogy csak bírtam és meg se álltam a rendőrségig. 
- Apa... - mentem oda amint megláttam őket. Anya az ölében sírt és morzsolgatta a zsebkendőt ami már olyan szakadt és lyukacsos volt hogy abban már orrot sem lehetett fújni. Apu cirógatta anya arcát finoman és próbálta csitítgatni de csak nem hagyta abba.
- Hol van? - kérdeztem elszorult torokkal amikor mögöttem bejöttek a srácok is futva.
- Nem ő volt az Luke. Nem ő. - nézett rám könnyes szemekkel. Elkezdett körülöttem forogni a világ. Úgy éreztem, hogy mindjárt összeesem. Megint egy újabb kudarc. Mint mindig és ez egy amolyan kör folyamat. Beszállsz és nem tudod mikor áll le, hogy elhagyd a terepet és visszatérj a régi életedbe. Csakhogy nekem már nem lesz olyan az életem mint régen. Azt már rég elszúrták mások.
Egyszerűen fogtam magam és mindenkit magára hagyva kimentem a rozoga épületből. Kint csípős fagy volt, így bedugtam a kezemet a zsebembe, szorosra húztam a cipzárt a nyakamnál, és kifújva a levegőt ami egy füst felhőt hagyott maga után és eltűnt indultam be a parkba. Sokan azt mondják, hogy ilyenkor a legfélelmetesebb a parkba menni, a hajléktalanok miatt. De ha őszinte akarok lenni, akkor nem érdekel most már semmi. Az sem ha kirabolnak, csakhogy pénzhez jussanak. 
Éppen csendben sétáltam magam előtt rugdosva halkan egy apró műanyag vacakot, amikor valaminek neki ütköztem.
- Add ide a pénzed! - dörmögte egy hang a sötétben. Gondoltam, hogy egy hajléktalan így fogtam a pénztárcámat és az összes benne lévő pénzt a hajléktalannak adtam.
- NE! NE add neki oda. - üvöltötte egy női hang. Elsuhant mellettem és kikapta a férfi kezéből a pénzt majd az én kezembe nyomta és elhúzott onnan karomnál fogva. Egy sikátorban találtam magam. 
 

- Soha ne állj szóba velük és ne járkálj arra fele. Megfognak ölni, kifosztanak és megvernek és majd elhagynak és véged. De ugye jól vagy?
- Igen jól vagyok semmi bajom sincsen. - álltam fel és leporoltam magam ekkor gyerek sírást hallottam. Egy kisbabáét. Összeszorult a gyomrom és neki támaszkodtam a falnak. Odajött a nőhöz egy velem egykorúnak tűnő lány kezében a picivel. Mikor megláttam csak ennyit tudtam kinyögni.
- Emily.

*Annabell szemszöge*
- Tessék? - néztem a mellettem álló fiúra. Ahogy rávetettem pillantásomat elakadt a lélegzetem. Ahogy szőke haja izzadt homlokához tapadt és ahogy nézett a kezemben tartott gyerekre olyan sebezhetőnek és aranyosnak tűnt.
- Emily! Ő AZ ÉN TESTVÉREM!! ADD IDE! - üvöltötte. 
- Micsoda? Nem nem értelek. - makogtam valamit. - Azt mondtad add oda a testvéremet!! - Kiabált velem vagyis velünk. - Hé álljál már le! Nyugodj meg! - fogta le a srácot Bob az orvos. - Szerintem ő arra a babára gondol aki eltűnt 1,5 hónapja és a neve Emily Hemmings. Ugye? - vette le a srác szájáról a kezét.
- Igen ő az én húgom! Add vissza kérlek - sírta el magát. Nyújtotta a kezét, hogy átadjam neki de én elhátráltam tőle.
- Honnan tudhatom pontosan, hogy te vagy az igazi testvére aki keresi? - néztem rá vádlóan.
- Ne nevettessél már. Add ide ő az én húgom! De tessék - megmutatott egy képet amin ő és a kezemben tartott pici van. Szemem könnybe lábadt és elsírtam magam. Remegő kezekkel adtam át a srác kezébe a babát.
- Nyugodj meg Annabell - öleltem magához Bob. - Nagyon hozzánk nőtt az a pici és hajléktalan létünkre teljesen egészséges és látod, hogy tiszta és semmi baja sincsen.
A srác felé fordultam. - Kérlek engedd meg, hogy néha azért láthassam. Kérlek. - sírtam de próbáltam magam erősnek feltüntetni.
- Köszönöm, hogy megmentettétek. Hálásan köszönöm - mondta könnyeivel küszködve.
- Ne köszönd. És sajnálom, hogy eddig nem tudtam oda adni nektek mert nem láttam a hirdetést - magyarázkodtam.
- Tessék. - nyújtott felém egy papírt - ezen a címen megtalálsz. - majd elfordult és elment.
- Várj! - kiáltottam - Hogy hívnak?
- Luke.. - fordult vissza. - Luke Robert Hemmings. - mondta majd eltűnt a sötétségben.



Sziasztok meghoztam a második részt.
Remélem tetszett.
Ha igen pipáljatok és írjatok kommentet :)
Ha pedig tovább olvasnátok Annabell és Luke történetét iratkozzatok fel :)
További jó szórakozást :)
Következő rész: 2014/06/21 23
UI:. Chatben lehet cseréket kérni

2 megjegyzés:

  1. Drága Becca!
    Annyira eredeti a történet és olyan jól fogalmazod meg! Már nagyon várom a következő fejezetet!
    Puszi , Dorina

    VálaszTörlés